Készítsétek az Úr útját!

Hosszas előkészület után megszületett az első Mányi Adventi Lelkinap program tervezete, amely elsőre igen feszítettnek tűnt: Mise, reggeli, dicsőítés. Első blokk: a Bűn. Ezen belül tanúságtétel, tanítás, elvonulás, megosztás. Majd következett a szentségimádás még az ebéd előtt. Majd egy hosszabb ebédszünet után az Isten szeretete témakörben ugyanaz a menetrend mint a Bűnnél, és Megváltás témakörben szintén hasonló.

Aztán az egész megtelik élettel. A dicsőítésnél még velünk vannak a gyerekek, utána Judi és Imre elviszi őket, hogy egészen konkrétan az erdőben készítsék az Úr útját. Miután a szorgos kis kezek tisztítják az utat, fát és szemetet szednek, hatalmas köveket keresnek, és botokkal mélyedéseket vájnak, amibe a köveket belehelyezik. Formás kis út készülődik, akárcsak a rómaiaknál kétezer éve. Talán valami hasonlón járt Jézus is, amikor a vak Bartimeus kérlelni kezdte, hogy gyógyítsa meg, szabadítsa meg a vakságától.

Hogy minket gyógyított-e az Úr, nem tudom biztosan, de a tanúságtételek szívszorítóan őszintékre sikerültek, és az egyik tanítás után valaki odalépett az egyik “tanítóhoz”, és a fülem hallatára megjegyezte, hogy “bár teológiát végeztem, de soha senki nem tanított még így erről a témáról. Most értettem meg igazán.”

Engem is megérintett néhány mondat, például az, hogy merjünk ugrani a “semmibe”, mert ott az a semmi valójában Isten keze, és hogy jobb, ha elengedjük azt a hajszálvékony valamit, ami úgy sem tart meg, mert már nem is működik, csak a félelmeink ragasztanak hozzá. Ellenben az Úr tenyere meleg és bensőséges kis fészek, ami ráadásul erős is. Na oda kellene beleugrani.

Néhányan bele is ugrottak, ki azzal, hogy eljött, mások azzal, hogy kiálltak, és tanítottak vagy tanúságot tettek. Ki azzal, hogy imádkozott ezért az alkalomért, ki pedig azzal, hogy szolgált a gyerekek felé, vagy a konyhán vagy elhozta a gitárját, és énekelt, ki azzal, hogy ezt az egészet levezényelte.

És Isten is odatette magát Szentlelkével. Ezt főképp a gyertyagyújtás után értettem meg, amikor a gyerekek visszajöttek, és halvány fényben, ami még meghittebbé varázsolta ezt az egészet, mindenki elmondta, mit visz haza. Lufi Focit. Kézműveskedést. A tanúságtételeket. Egy érintést.

Én valójában egy levelet, amiben valaki azt írta, hogy köszöni, hogy rá mosolyogtam, és megkérdeztem, hogy hogy van, mert ebben ő Isten szeretetét érezte. S valóban.

Be kell vallanom, én mindezt tényleg azért tettem, mert Isten indított rá.

És ez egy nagy titok, hogy Isten mindezt hogyan csinálja. Hát, igen, ezt én nem tudhatom, de azt igen, hogy Ő a Szeretet.

Az, hogy készítsétek az Úr útját, akkor valami olyasmit is jelenthet, hogy készítsétek a szeretet útját a kis megkövesedett szívetekben. Milyen szép is lenne, ha mindez már idén az Adventben megvalósulna, ebben a feszült várakozásban. Az a kis út az erdőben egy jel is lehet, hogy talán elkezdődött a kőszívünk hússzívvé válása.

Na, erről szólt ez a lelkinap.

Hála József atyának, Ancsának, akiktől származott az ötlet, az imádkozóknak, a tanítóknak, a tanúságtevőknek, a szolgálóknak, a szervezőknek, főképp a Legnagyobbnak, és persze mindenkinek, aki eljött!